Néha kicsit úgy érzem, hogy a világunkból kiveszett az egyedüllét csodája. Hiába nincsenek körülötted, mégis megannyi inger ér egyszerre, hogy esélyed sincs teljesen kiszellőztetni a fejed. Folyton ott rezeg a telefonod a zsebedben, de ha nem teszi, adott időközönként mégis ránézel.

Miért? 

Mert már megszoktad, hogy ezt teszed.

Már hozzászoktál ahhoz, hogy a csoportos beszélgetések húsz perc figyelem nélkül is száznegyvenhét olvasatlant tartogathatnak. Az egyéni üzenetekről és a hosszabb időtartalmakról már említést tenni sem érdemes, hisz nincs megfelelő kifejezés arra az érzésre, ami akkor ér, amikor nem tudod kielégíteni az információszükségleted.

Ez azért van, mert Y generációs vagy. Nem tehetsz ellene. Te már erre születtél.

Régen, ha valakik összevesztek, akkor volt esélyük elvonulni. Nem találkozni egy ideig, nem hallani a másikról, nem chat-bombák kereszttüzébe kerülni, aztán lenyugodva, némi inger-hiány után állni a másik elé, hogy "na, igen, most készen állok megoldani".

Nincs még egy órája, hogy az internetes pokolban összekaptunk Jacksonnal egy apróságon, majd hagytuk, hogy az a parányi probléma hatalmasra dagadjon. Nem telt még el hatvan perc, hogy elköszöntem, mondva, hogy magányra van szükségem.

Nem repült el negyven minutum, mióta elindultam otthonról egy doboz cigaretta, egy öngyújtó és a fülhallgatóm végén lévő telefonom kíséretében. A fülemben dübörög a rockzene, ajkaim között lassan szökik ki a dohány, nikotin és kátrány égetésével előidézett füst, a lábaimat komótosan pakolom egyre előrébb, amikor megérzem, hogy a zsebem rezegni kezd, a zene pedig elhallgat. Ismét hallom az utcai zajt, amit eddig igyekeztem teljességgel kizárni.

Előhalászom a készüléket, majd teljesen nyugalommal nyomok rá a piros ikonra, hiába tudom, hogy Jackson aggódni fog.

Inkább csak rágyújtok még egy cigarettára, kikapcsolom a telefonom, a készüléket pedig a fülhallgatómmal együtt a farzsebembe csúsztatom.

Ha máshogy nem, akkor majd így menni fog.

Egyedül akarok lenni.

Fejemre húzom a fekete pulóverem kapucniját, majd úgy sétálok tovább, igyekezve, hogy a külvilág zaját a lehető legnagyobb mértékben kizárjam.

- Mark! - Hallom, ahogy valaki a nevemen szólít, de a hangja elég távolinak hat, így csak úgy teszek, mintha meg sem hallanám. Talán Jinyoung az, hisz ezen a környéken lakik, de megnyugvással tölt el, hogy nem indul utánam.

Nem vágyom a társaságára.

Azéra sem, aki épp a lábamra tapos, majd bocsánatkérés nélkül tovább sunnyog. Utálom az ilyeneket, most mégsem zavartatom magam miatta.

Legalább nem szól hozzám, ez pedig jelenleg felér egy kisebb félsikerrel.

Jelentéktelen félmondatokat kapok csupán el a környezetemből, de egyik sem ragad meg tovább, mint egy-egy tovatűnő pillanat. Nincs rájuk szükségem, az agyam pedig szelektál.

Akkor mi jár a fejemben?

Azok a szavak, amiket Jackson leírt. Azok a vádak, amiket szövegbuborékokba zárva vágott a fejemhez; azokba, amik azóta kipukkadtak, ugyanis a jelenlegi státuszom erősen offline.

Nem virít a nevem mellett a zöld pont egyetlen netes felületen sem, ez pedig talán kicsit több aggodalommal tölt el, mint kellene, de nem tehetek ellene.

Sosem csináltam még ilyet.

Biztos most is megállás nélkül próbál elérni. Kényszeresen simítok a farzsebemben rejtőzködő készülékre, eljátszva a gondolattal, hogy be kellene kapcsolnom, ránéznem, meglesnem, minden rendben van-e.

Aztán rájövök, hogy még ugyanannál a cigarettánál tartok, így a büszkeségem győzedelmeskedik.

Nem adom be ilyen könnyen a derekam.

Nem hagyom, hogy a technológia nyerjen.

Nem hagyom, hogy Jackson nyerjen.

Némán sétálok tovább. Talán a parkba tartok, talán csak megyek a fejem után, ha már a szívemet nem tudom követni, ugyanis GPS nélkül lassan az sem mutat utat. Igazából fogalmam sincs, merre tartok, csak azt tudom, hogy lassan a szűrőt szívom.

A cigaretta kihullik az ujjaim közül, a csikket egy hanyag mozdulattal taposom el, nem törődve a ténnyel, hogy ez erősen szemetelésnek minősül.

Még van tizenhét szálam.

Talán elég lesz.

Haladok tovább, szinte érzem, ahogy a fejem felett ott virít az "Offline" felirat, az emberek pedig észre sem vesznek.

Kattan az öngyújtó.

Nem baj, addig sem gondolok Jacksonra.

Igazából most is rá gondolok. Meg mindig. Meg a telefonomra.

Be kellene kapcsolnom, hogy fel tudjon hívni; hogy elmondhassa, nem úgy gondolta. Hiába tudom, hogy nincs igaza, én már azelőtt elhiszem neki, hogy ezt kimondaná. Elhiszem, pedig, amikor kiejti a megfelelő szavakat, akkor sem fog a szemembe nézni; akkor sem lesz őszinte. Ő is tudja, vagy ha még nem, akkor tudni fogja, hogy hazudni fog, hogy elkerülje a következő vihart, aminek a fellegei már valahol hátul, a tudataink egy-egy elrejtett tárolójában gyülekeznek. Ködös merevlemez a mienk, ez már biztos.

Fel kéne hívnom.

Nem. Hagynom kellene, hogy ő hívjon.

Nem.

Magányra van szükségem.

Rosszabb függőség ez, mint a cigarettával ápolt viszonyom.

Nem csoda, hogy folyton be vagyok rekedve. Pedig hányszor leszoktam már!

Majdnem annyiszor, mint ahányszor megfogadtam, hogy a kínai fiúról is le fogok.

Sose sikerült igazán.

Miért?

Mert vágyom rá. A füstjére, a tüdőmben lerakott nikotinjára, az általa roncsolt ereimre, a felperzselt légutaimra. 

Az illatára.

Nem tudom, hány perc telt el, de valaki igazán kirakhatott volna egy órát, ugyanis kikapcsolva nem árul el semmit a zsebemben lévő eszköz, másokat pedig biztosan nem fogok megkérdezni.

Miért?

Mert offline vagyok, személyesen is.

Mert magányra vágyom.

Mert Jackson hazudik.

Mert cigaretta-függő vagyok.

Mert szeretem a rockzenét.

Mert épp elsétálok a park mellett.

Nem tudom mióta sétálok, de végül nyer az a furcsa érzés, ami egészen eddig nyomta a mellkasom. Pontosan hat szállal azután, hogy a zsebembe süllyesztettem, elővarázsolom a telefonom, az viszont a rengeteg üzenet mellett nem jelez semmit, csupán azt az egyetlen nem fogadott hívást, amit korábban én nyomtam ki.

Talán jobb volt neten kívül lenni, azzal az illúzióval, hogy egy bizonyos valaki hiányol.

Már tudom, hogy nem tette.