Vannak pillanatok, amikor minden rendben van - hazugok, de néha-néha még én is elhiszem, hogy nem fáj semmi. Ilyenkor nem vagyok egyedül; a gondolataim csak ritkán ütnek léket az amúgy nappal oly’ stabil gáton, amit azért húztam, hogy másokat ne érjen a nyomorom - főleg ne téged, Sicheng.

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy nincs baj. Nem vagyok boldog vagy gondtalan, de a kék egem csak néhány bárányfelhő mocskolja be, azok is csak fehéren. Nem ez a valóság, de néha jól esik normálisnak lenni. Vagy legalább kicsit elhinni, hogy lehetek az. Melletted általában ilyen vagyok. Köszönöm, hogy kihozod belőlem!

Vannak pillanatok, amikor nincs okom szomorkodni, mégsem vagyok képes mosolyogni. Ezek azok, amikor egyedül vagyok, mégis csinálok valamit, ami eltereli a gondolataim nagyját. Ilyenkor sem vagyok őszinte, a külvilág helyett viszont csak magamnak hazudok. Miért? Mert képtelen vagyok a világ súlya mellett a saját gondjaimét is cipelni.

Vannak pillanatok, amikor csak némán meredek magam elé. Nem hallgatok zenét; nem mozdul semmi; senki nem csap zajt. Mindenhol csend van, kivéve egy helyen, ez a hely pedig nem más, mint a tulajdon fejem. Gondolatok üvöltik túl egymást, azon harcolva, vajon melyikük tud előbb meggyőzni arról, mennyire haszontalan vagyok; mennyire el is vagyok baszva valójában.

Mondd, igazuk van?

Tényleg ilyen lennék?

Tudod, vannak pillanatok, amikor hátamat a falnak vetve némán zokogok, beharapva az ajkaim, hogy senki más ne tudhassa, mennyire fáj. Ezek azok a pillanatok, amikor a gondolataim célt érnek, aztán keverednek a kialvatlanságommal. Ezek azok, amik álmatlan éjszakáimon hallucinációként feltűnnek.

Sicheng, én annyira elfáradtam.

Vannak pillanatok, amikor nem akarok mást, csak meghalni.

Tudod, mi az ami megakadályoz minden egyes alkalommal?

Az, hogy vagy nekem.

Hát képzeld el, mi lenne velem nélküled.

Ezért kérlek

maradj.