- Hogy vagy, Yugyeom? - kérdezi a szmogtól rekedtes hangján, ahogy kínos, ám széles mosolyra húzza száját. Nem őszinte a gesztus, ez tisztán látszik, mégsem szólom meg érte. Ritka az a pillanat, amikor Markot más is érdekli saját magán kívül, így adózom annyival a pillanatnak, hogy meghagyom annak a kesernyés varázsát.

Hogy vagyok? Éppen darabokra hullok belül. Hol volt eddig? Miért nem keresett? Miért tűnt el? Miért hagyta, hogy a szívem szilánkokra szakadva zuhanjon a sárba? Sírhatnékom van. Remeg a kezem. Az alsó ajkamba kell harapnom, hogy ne kezdjenek hullani a könnyeim. Borzasztóan hiányzott, ezen az érzésen pedig csak mélyít a tudat, hogy egy karnyújtásnyira van, mégsem érinthetem meg. A tincsei közé akarok túrni. Talán a puha hajszálak érzése a bőrömön majd feloldja a gombócot a nyelőcsövemben. Talán, ha a tenyerem a tarkójára vezethetném, akkor a gyomromban lévő pillangók abbahagynák a vergődést. Talán, ha megtehetnék mindent, amit akarok; amire vágyom jelen pillanatban, akkor a szívem sem heverne többé apró darabokban a talpa alatt. Talán akkor nem lennék ennyire szarul.

- Megvagyok - felelem, ahogy halvány mosolyra húzom az ajkaim. Elmerengek, hogy vajon csillognak-e a szemeim; hogy visszatükröződnek-e az érzéseim; hogy most is ugyanolyan nyitott könyv vagyok-e, mint amilyen régen voltam neki. - Veled minden rendben? - Pár pillanatig elmerengek, kimondjam-e a nevét, de még nem vagyok felkészülve arra, hogy kiejtsem a megfelelő hangokat a megfelelő sorrendben. Egyszerűen nem állok még készen erre.

Valójában nem érdekel, hogy van. Nem érdekel, mit érez jelen pillanatban. Nem akarom hallani a meséjét; a gondolatait; az aktuális heppjeit; azokat a dolgokat, amik nélkülem teszik boldoggá. Nem érdekelnek.

Csak arra vagyok kíváncsi, hogy vajon ő is hiányolt-e engem. Ő is átsírta az éjszakákat? Neki is szúrt a mellkasa, miután lelépett? Ő is meg akar érinteni engem? Neki is remeg a gyomra? Ő is sírna most, ha nem látnám? Neki is olyan súlyos ez a pár pillanat, mint nekem? Ő is szenved?

- Minden oké - feleli egyszerűen. A hangja nem remeg, a tekintete nem csillog, ahogy rám néz. Ez minden kérdésemre választ ad. - Csak elugrottam megnézni Jaebumékat. Tudod, a régi csapatot. Örülök, hogy veled is összefutottam. - Valamiért nem lep meg, hogy nekem nem szóltak.

Kinyújtja a jobbkezét, majd megtámasztja a vállamon. Kicsit sajnálom most, hogy későősz lévén nincs elég meleg a trikókhoz. Sokkal boldogabb lennék, ha az érintése nem a kabátomat érné, hanem közvetlenül engem. 

Egy pillanatra megfeledkezem a színjátékomról, és csak behunyom a szemem. Nem maradok így túl sokáig, de arra éppen elég ez az idő, hogy az orromba szökjön az öblítőjének az illata.

Még mindig ugyanazt használja.

- Én is örülök - felelem, továbbra is görbületet erőltetve az ajkaimra.

Megszorítja a vállam, majd gyengén megpaskolva azt dönt úgy, hogy ideje menni.

Nem köszön el; épp úgy, mint ahogy akkor sem tette. Nem néz rám többet, csak eleresztve a kabátomat indul meg, majd olvad bele a szöuli tömegbe.

- Sosem leszek már jól - suttogom a levegőbe, majd az égre emelem a tekintetem.

Most már nem kínos sírni.

Már nem láthatja.

Már nem bánthat miatta...