Egy kád jeges víz. Csak azért nem úszkálnak benne jégkockák, mert a csapból nem tud szilárd anyag folyni. Az ajkaim remegnek; a talpamat húzza a görcs, ennél pedig már csak rosszabb lesz.

Aztán hirtelen jobb.

Remélem.

Harminchétről harminchatra, majd még lejjebb kúszik a testhőmérsékletem, méghozzá rohamosan. Egészen pontosan huszonötször olyan gyorsan, mintha csak egy hideg szobában álldogálnék anyaszült meztelenül.

Az izmaim remegnek, ráz a hideg. Eleinte csak kicsit, majd egyre jobban. A szívem olyan hevesen ver, hogy életem első csókja szégyenében zokog a sarokban, a légzésem pedig hevesebb, mint az első szexkor. Szép dolog a hipotermia, bár lehetne egy kicsit romantikusabb.

Harmincnégy fok alatt fokozatosan alábbhagy a remegés, majd teljesen elmúlik. A hideg víz kibuggyan a kád szélein, lassan áztatva el a padlót jelentő, nyolcvanas éveket idéző, szerintem roppant csúnya csempéket. A szemhéjaim egyre nehezebbek; mondhatni, álmos lettem. Kár, hogy csak az államig tud elepni a hideg.

Kopogást hallok, majd kiabálást.

Yutának még nem kellene itthon lennie. Nem vagyok elég régóta a vízben 

Biztos csak az első érzékcsalódásom köszönt be. 

A testem egyre közelebb kerül a nullponthoz, a fejemben pedig egyre kevésbé tiszta a kép, hogy miért is csinálom ezt. Nem tudom.  

Nem értem. 

Az izmaim viszont annyira dermedtek, hogy ha akarnék sem tudnék már kimászni; túl magas a perem, túl gyenge vagyok.

Talán utáltam élni.

Mindenki utál élni. 

Sajnos még nem haltam meg. 

De ott van Yuta...

Yuta és az az édes, világokat megváltó mosolya.

Szegény, csak épp az enyémen nem tudott segíteni; az egyetlenen, amin tudatosan próbált; az én birodalmam minden igyekezete ellenére is összedőlt. 

Megremeg a vízfelszín. Nem csak a nyitott csapnak hála, hanem az erős dörömböléstől. Egyre kevésbé hallom, viszont egyre jobban érzem.

Csak a nevemet hallom, de minden kiejtett hanggal egyre kevésbé tudom kivenni annak betűit. 

Sicheng.

Si-cheng.

Sich— 

Már nem látok semmit. Eltűnik a koszos csempe; a berepedezett plafon; az egykor otthonomnak hitt hely fürdőszobája. Elhalkul a víz csobogása; alábbhagy a kiabálás. 

A fejemet szépen lassan ellepi a víz, hogy aztán kitöltse a torkom, a tüdőm, a gyomrom.

Nem fáj.

Már nem érzek semmit.

Lassan a fényt sem érzékelem már.

Megszűnik a világ. 

Aztán csend. 

Végtelen. 

Legalábbis annak tűnik.

Aztán megszakad.

Megemelkedik a mellkasom; egyetlen egyszer egy hatalmasat, majd sok kicsit. Vizet köhögök fel a felettem térdepelő mentőorvosra, majd folytatom a légzést.

Ő az első, akit meglátok.

A második Yuta, akinek az arcán nyoma sincs annak a lélekbe látó mosolynak. Csak némán folynak a könnyei.

Tudtam, hogy fájdalmat okozok neki, de reméltem, hogy nem kell végignéznem.

 Reméltem, hogy nekem ezen a világon már semmit nem kell látnom...