És ismét itt vagyok Tokióban. 

Szeretek idejönni. Kellemes a légkör, és kedvesek az emberek, az egyetlen negatívum talán, hogy itt láthatom Őt is.

A sminkes hölgy nagyon finoman satírozta el a szemhéjamon lévő festéket. Ügyelt rá, hogy minden tökéletes legyen. Alig vártam, hogy befejezze, és elkotródjon. Nem voltam rá mérges, még csak unszimpatikus sem volt, viszont sminkelés közben nem tudtam a tükörből figyelni a mögöttem zajló fotózást.

Kisvártatva viszont ez a pillanat is eljött.

Ott állt Ő, aki annyi álmatlan éjszakát okozott nekem. Aki annyi évvel ezelőtt segített felnőtté válni.

Gyűlöltem azt az embert. Legalábbis nagyon akartam gyűlölni. Legrosszabbul talán mégis az érintett, hogy minden negatív érzésem ellenére minden alkalommal elvarázsolt szépségével, karakteres arcával, markáns állvonalával, szépen ívelt ajkaival, és megnyerő személyiségével.

A dobolásban megedződött karjai nem változtak semmit, egyedül a bőr lett rajta öregebb, és emlékeimben még élénken élt, ahogy egykor körém fonódtak.

Atsushi Sakurai pontosan 22 évvel volt nálam idősebb. Talán épp az ebből származó tapasztalata, érettsége és vonzereje tudta elcsavarni a fejem, és elérni, hogy az sose álljon vissza eredeti pozíciójába.

Semmit nem változott. Fekete haja még mindig hosszan omlott vállaira, szemeiből még mindig sütött a szigor, és ajkai most is cicásan kunkorodtak felfelé, noha nem mosolygott.

Fájt bevallani, de gyönyörű volt. Férfias, de gyönyörű, és a szívem még mindig képes volt leállni egy kimaradó ütem erejéig, amikor megláttam.

A kamera mögött álló fotós ámulattal készítette a képeket. Biztos voltam benne, hogy nálam is profi munkát fog végezni, mégsem érdekelt annyira, mint amennyire normális esetben szokott.

Egy - még nálam is fiatalabb - lány sürgölődött körülöttük. Nem volt a személyzet tagja, ugyanis nem volt névtáblája, és a haja sem volt kellően rendezett. Hiányzott belőle a japánokra munka közben jellemző pedánsság.

Atsushi néha vetett rá egy-egy pillantást, ilyenkor tekintete lágyult, és ajkai valódi mosolyra görbültek volna, ha nem erőlteti rájuk a kifejezéstelenséget. Szemei csillogtak, és biztos voltam benne, hogy nem csak a reflektorok vakító fényétől.

Szerette azt a lányt, úgy, ahogy engem soha.

Szívem összeszorult, és nyelnem kellett egyet, hogy torkom ne száradjon ki teljesen.

2006-ban én még csak 18 éves voltam, Ő már 40. Semmilyen tapasztalatom nem volt sem nőkkel, sem férfiakkal.

Akkor egy koncert miatt érkeztünk Tokióba a BigBanggel, és ugye minden koncertnek kellenek plakátok, a plakátokhoz képek, a képekhez pedig fotózások. 

Ugyanez volt a fotós, sőt, a Buck-Tick is akkor készítette a fotósorozatát a Kagerou című dalához.

Így találkoztunk.

Akkor is ebben a székben ültem. Akkor is a hajammal babráltak, és akkor is a pózoló Sakurait figyeltem.

Csak akkor annyiban más volt a helyzet, hogy akkor Ő is észrevett engem. Akkor itt maradt egy kicsit tovább, hogy megvárja amíg végzek.

Emlékszem rá, hogy azon az éjszakán hogyan követtem el életem legnagyobb hibáját. Emlékszem, ahogy karjaiba omlottam, ahogy beleolvadtam a csókjaiba, ahogy a puha párnák között hevertem. Emlékszem miként hulltak arcába sötét, összetapadt tincsei. Emlékezetemben tisztán él még mindig, ahogy az apró izzadságcseppek nyakszirtjéig versengtek egymással, majd megpihentek kiugró kulcscsontjai mögött.

A sóhajai azóta is minden éjjel kísértettek. Épp úgy, ahogy sajátjaim is, hisz azóta sem ajándékoztam meg velük rajta kívül senki mást.

Hirtelen villant a vakú, ezzel visszarántott engem is a valóságba.

-Mára ennyi! - hallatszott a fotós hangja ahogy elengedte az alanyát. Atsushi rám sem nézett, csak kitárva karját várta meg, amíg a lány belekarol, majd együtt távoztak.

- Kwon JiYong! - Nevem hallatán felálltam a kényelmes székből, és emlékektől terhesen, sajgó szívvel, elfeledve álltam be a kamera elé.