Vannak napok, amikor az egyetlen vagy, akit ismerek. Az egyetlen, aki akkor is lángol, amikor az éj lehűl. Ilyenkor benned keresem a megváltást; ilyenkor minden elromlik, de legalább te vagy nekem. Nem tudok másfele nézni. Könyörgök, hogy maradj még!

Néha idegenként fekszel mellettem az ágyban. Olyankor ugyanolyan hideg vagy, mint az éjszaka többi része; én is jegessé válok tőled. Néha nem tudom, hogy szeretsz-e még, vagy már a halálomat kívánod inkább.

Ellöksz, aztán könyörögsz, hogy maradjak még.

A többiek nem érthetnek meg minket.

Nekünk ez jó így.

Mindig is az volt.

Talán pont ez a kettősség, ez az utállak-szeretlek tart még össze minket, mint valami folyamatosan újrakent ragasztó.

Emlékszem, amikor a múltkor a telefonod a mögöttem lévő falon reccsent ketté. Csúnya veszekedés volt, még a szomszédok is átkopogtak, hogy megkérdezzék, van-e halálos áldozat. Elhordtuk egymást mindennek, de basszus, utána csak még jobban szerettelek.

Néha úgy érzem, hogy te is ugyanígy vagy ezzel.

Aztán megcáfolsz, majd rögtön utána igazolsz is.

Hyunjin, annyira összezavarsz.

Felhívsz reggelente, hogy bocsánatot kérj. Tudod, minden apró hazugságod felébreszti a gyomromban lévő pillangókat. Van valami abban, ahogy keresztül látsz a tekintetemen. Nem tudom, megúszom-e élve. Két lábon járó paradoxon vagy, de abból a legszerethetőbb, és talán pont ez lesz az, ami majd a végén összetöri a szívem.

Néha magadhoz édesgetsz, csak azért, hogy utána könnyedén vágj földhöz. Van, amikor hetekig fel sem kelek onnan. A padlón csúszom végig a napokat.

Mint valami féreg, akire bármikor rátaposhatsz.

Durván harcolsz, de olyan édesen szeretsz! Szépen beszélsz, de a szívednek fogai vannak, amik kedvtelésből tépik szét az enyémet. Fájdalmat okozol mindennap, minden percben, de ilyenkor legalább tudom, hogy élek.

Neked. Miattad.

Miattad fogok meghalni is.

Remélem inkább utóbb, mint előbb.

Vér a pólómon, rózsa a kezemben, te pedig úgy nézel rám, mintha azt sem tudnád, ki vagyok.

Vér a pólómon, a szívem a kezemben,

még mindig dobog.

Oda akarom adni, te viszont azt mondod, hogy tartsam meg az aprót. Az ujjaim közül kihullanak a szilánkok, tenyeremben csak homok marad. 

Te pedig boldogan lépsz a darabokra.

Nem fáj már.

Nem érzek semmit.