Egy kávézóban ültem Szöul egy félreeső negyedében. Csendes, aprócska hely volt ez, amelybe éppen csak be lehetett sűríteni 4 kétszemélyes asztalt, középre a pultot, és pár apró szobanövényt.
Kezemben tartva tanulmányoztam a csipkeszegélyű itallapon szereplő finomságokat, ám figyelmem nem volt teljes. Gondolataim valahol egészen máshol kalandoztak.

RÁ gondoltam. Eszembe jutottak a közösen eltöltött percek, az átbulizott éjszakák, a kegyetlen másnapok, és  a sok baromság amibe kölcsönösen rángattuk bele a másikat, és az is, ahogy nem tudta kimondani a becenevem, és Zico helyett mindig Chico-nak hívott. Mindezen emlékek mögött, egy távoli polcon pihent azonban egy, a könyvünkből kitépett fejezet, amit száműzetésben tartottam azóta a bizonyos nap óta, pedig tiszta sor, hogy ez volt mind között a legizgalmasabb.
Ezúttal előszedtem ezt a már majdnem feledésbe merült darabkáját az életemnek, leporoltam a lapokat, és összeszoruló szívvel újra elolvastam.

Azon az estén átléptünk egy határt, amit azért húztunk kettőnk közé, hogy senki ne sérüljön. Egy piros vonal volt ez, amiről sosem beszéltünk, mégis mindketten tudtuk, hogy létezik.

Egyedül üldögéltem a kollégiumi szobámban, amikor kopogást hallottam. Kikiáltottam, hogy nyitva, akárki is az, jöjjön be nyugodtan, az ajtó viszont csukva maradt. Azonban újabb kopogtatás törte meg a szoba csendjét. Felkeltem hát a székből, elcsoszogtam az ajtóig, és kitártam azt.
JiYong állt előttem, véres szájjal és kisírt szemekkel. Teljesen ledöbbentem, hisz ki az az elmebeteg állat, aki egy ilyen tüneményes srácot képes bántani?
Azonnal behívtam, majd miután becsukódott az ajtó magamhoz öleltem. Percekig csak karjaimba zárva tartottam őt, és hagytam hogy rázkódó vállakkal zokogjon.
Megvártam amíg csendesik a sírásroham, majd megkérdeztem, hogy mi történt vele. Mindhiába, nem válaszolt, csak lesütött szemekkel hüppögött.
Gondoltam, hogy így bizony lassú tortúrának nézünk elébe, de azt nem, hogy ennyire.
Végül elmondta, hogy a srác akivel már régóta együtt voltak szakított vele, mert úgy döntött, hogy lapos a kapcsolatuk, meg amúgy is talált már jobbat nála… JiYong persze kiakadt, és veszekedni kezdett, ami eldurvult. Taeyang tette ezt vele… Először összetöri az én drágám szívét, aztán még bántja is…
Teljesen letaglózott amit hallottam. Néhány sajnálkozó szón, és értelmetlen dadogáson kívül semmi másra nem futotta tőlem. Ez neki is feltűnt, és bocsánatot kért, amiért „ilyen hülyeségek miatt” hozzám jött rögtön, majd csalódottan indult az ajtó felé, de kilépni már nem volt alkalma rajta, ugyanis elkaptam a csuklóját, mire felém fordult, én pedig elkövettem életem addigi legnagyobb hibáját. Megcsókoltam. Össze volt törve mind a szíve, mind a lelke, úgyhogy nem ellenkezett, sem a csóknál, sem utána.
Sok butaságot tettünk azon az éjszakán, reggel ébredéskor azonban JiYong helyett csak egy levél hevert mellettem, benne, hogy ne keressem többet.
A képek kicsit megkopva éltek még az emlékezetemben, mégis voltak részletek amik úgy maradtak meg, mintha a sokkal közelebbi múlt eseményei lettek volna.

Azóta nem hallottam róla, mégsem telt még el nap, hogy ne jutott volna eszembe.

Elmélkedésem az ajtónyitást jelző apró szerkezet csilingelése szakította meg. A hang irányába emeltem tekintetem. Az ott látottak hatására kiesett kezemből az itallap.

Átlagos magasság, vékony termet, oldalt felnyírt, felül hosszúra hagyott, sötét haj, komor tekintet, szépen ívelt ajkak, fekete felső, arany nyaklánc, koptatott farmer, és bakancs, jól ismertem már vonásait. Bőre minden apró zugát, ott is ahol fedi ruha, és ott is ahol nem.

Nem sok időm volt bámészkodni, ugyanis azonnal a pulthoz indult, majd kávét rendelt. A pultos lány által feltett kérdésekre mosolyogva válaszolt. Többek között az „itt fogyasztod?”-ra is igennel felelt.
Körül nézett, hogy hova üljön le, amikor megpillantott engem. Vonásai ismét ridegek lettek, majd odaszólt a lánynak, hogy mégis elvitelre lenne az a kávé..

Menekült elölem, csak az nem volt tiszta, hogy miért. Azért viszont utáltam volna magam, ha annyi év után hagytam volna elszállni a lehetőséget, úgyhogy felálltam a helyemről, és mellé sétáltam. Köszöntem, de válaszul csak a csend érkezett. Kérleltem, hogy mondjon valamit, de válaszra továbbra sem méltatott. Kétségbeestem. Nem hagyhattam, hogy miután ott állt tőlem egy karnyújtásnyira csak úgy elsétáljon mellettem.

Közben elkészült a kávé, amit kifizetett, majd az ajtó felé indult..

És én megint ugyanúgy reagáltam, mint anno. Megint elkaptam a csuklóját, ő megint megtorpant, megint visszafordult, én pedig megint nem gondolkoztam.

Megint megcsókoltam.