Már jóideje annak, hogy utoljára felém néztél. Nem írtál, nem hívtál, nem kerestél. Utoljára talán akkor léptél velem kapcsolatba, amikor üzentél, miszerint mennél. 

Örökre.

Nos, tudod, évekig ismertelek, de most úgy érzem, hogy nem vagy más, csak egy újabb ismeretlen arc, aki néha üveges tekintettel elsuhan mellettem a vonaton, felém sem pillantva, fel sem ismerve; úgy téve, mint akiknek nincs évekre visszanyúló, közös múltja.

Honnan jutottál most mégis eszembe? Jó kérdés.

Megtaláltam a régi medálom. Vagyis... igazából a tiéd, hisz a sajátod adtad nekem azon a tavaszi napon. Azt hittem, sikerült teljesen kizárnom téged, de ez az aprócska, takarításkor megkerült tárgy eszembe juttatta, mennyire téves képzetekkel tengettem az elmúlt pár hónapomat.

Most is az ujjaim között forgatom a pöttöm, ezüstből készült fél-szívet, az ágyra roskadva. Szánalmas mi? Legalább neked sikerült ténylegesen továbblépned.

Őszintén mondom, féltékeny vagyok. Nem, nem az új párodra; nem akarok a helyében lenni. Elég volt egyszer, köszi. Inkább rád, amiért vállrántva tudtál váltani. Még akkor is, ha engem váltottál le ezzel. Jay, csodálom, mennyire nem értesz az érzésekhez, mégis mennyire könnyen az ujjaid köré csavarsz bárkit.

Engem is.

Ki kéne dobnom. Meg kellene szabadulnom mindentől, ami hozzád köt; mindentől, ami emlékként fojtogat; tőled.

Ahogy figyelem az apró tárgyat, úgy jut eszembe, milyen könnyen mondtad ki, hogy “Jiwon, ne erőltessük. Ennek vége”; milyen könnyen törted darabokra a szívem.

Én mit tettem? Úgy csináltam, mintha nem lenne nagy durranás; mintha nem hatna meg a dolog. Még könnyeket sem hullattam. Úgy voltam vele, hogy nem érdemled meg, de ha igazam is volt, mit értem el vele? Az a sírás azóta is mar belülről. Jobb lett volna akkor kitombolni magam, mert már akkor se tudnám, ha akarnám. Most is szeretnék a földre roskadva zokogni, de a szemeim szárazak maradnak.

Ez a baj velem. Folyton a rideg hallgatásba menekülök, ahelyett, hogy legalább saját magammal megpróbálnék őszintének lenni.

Meg kellene szabadulnom tőle. Kurva medál; ez tehet arról, hogy ismét inkább lennék halott, mint egyedül a szobám mélyén.

Mit teszek?

Visszarakom a polcra. Olyan helyre, ahol jól láthatom mindennap.

Hadd fájjon.

Legalább ilyenkor érzem, hogy élek.

A semminél végülis jobb, még akkor is, ha holnap a vonaton ismét üveges, ismeretlen tekintettel mész majd el mellettem, mint akit soha nem is ismertél.

Jobb, mint letagadni valamit, ami örökké a részem marad.