Fülledt meleg lengte be a termet. A tanár heves mozdulatokkal próbálta életre kelteni, és megszerettetni velünk a matematika csodálatos világát, azon belül is az irányvektorok szépségeit, de mi igazi diákok módjára zuhantunk saját csöpp kis világunk tengerébe.

Én sem különböztem a többiektől, de nem is tartoztam közéjük. A hátsó padsorban kuporogtam, teljesen egyedül, a kezemben toll helyett grafit, a padon pedig négyzetrácsos füzet helyett, egykor fehér, már azonban vonalakkal csúfított lap hevert.

Próbáltam magam elé képzelni minden egyes jellemvonását. Sosem beszéltem vele korábban, mégis tudtam, hogy jobb szeme alatt édesen pihen egy anyajegy, ismertem ajkai görbületét, háta vonalát, széles vállait, keskeny derekát, és hosszú lábait, amiket a lehető legszűkebb nadrágokba tuszkolt bele minden áldott reggel. Tudtam, hogy mi a kedvenc étele, hogy fanatikusan rajong Chris Brown-ért, ismertem a baráti körét, mégsem szólítottam meg soha.

Kezemben közben életre kelt a rajzeszköz. Csak húztam a vonalakat, kentem a grafitport, és használtam a radírt. Nem foglalkoztam az arányokkal, tudtam, hogy ez a kép megint lesz inkább expresszív, mint realisztikus, de nem érdekelt.

Yugyeom járt a fejemben akkor is, pont mint előtte két évig minden áldott nap, és amikor ceruzát ragadtam, mindig az ő arca kötött ki a lapon. Ha szomorú voltam, ha boldog, vagy ha kedvetlen, mindig vele keltem, és feküdtem.

Elrontottam. Radír.

Lassan felsandítottam az összekuszálódott vonalakból, hogy egy pillantást vessek először a tanárnőre, aki továbbra sem foglalkozott azzal, hogy mit művelek az óráján, majd az első padsorban JungKookkal széles mosollyal beszélgető fiút kezdtem fürkészni.

Lelkemet elöntötte a féltékenység, hisz nekem kéne szóval tartanom, nekem kéne megnevettetnem, és az édes mosolyának is nekem kellene, hogy szóljon.

Hirtelen támadt harag. Piros.

Egyszeriben azon kaptam magam, hogy az egyszerű szénszínű ceruzáim eltűntek a tolltartóm süllyesztőjében, hogy helyet adjanak megannyi színesemnek.

Hangos nevetés, mely egyszerre simogatta dobhártyáimat, és használta idegeimet sípályának.

Bánat. Kék.

Ránéztem az alakulófélben lévő munkámra, mely egyre kevésbé realisztikus, mégis tökéletesen felismerhető.

Az órára emeltem tekintetem. Még 5 perc csengőig. Ijedten pillantottam körbe, senki nem láthatja. Elrejtettem hát 40 percnyi munkám a táskámban lapuló fekete dossziéba, hogy aztán biológián újra átadhassam magam érzelmeimnek.

A csengő megszólalt, a diákok lassan kezdtek szállingózni a teremből, majd utoljára távoztam én is. Nem szerettem szem előtt lenni.

Beléptem a terembe, majd elhaladva a második padsor mellett a cipőm orra megakadt valamiben, aminek hatására egy kecsesnek nem éppen nevezhető mozdulattal terültem el a földön.

Hangos nevetés.

Bennem egyre csak nő a szégyenérzet, amikor látom, hogy JungKook visszahúzza a lábát.

- Na, mi van, Bhuwakul? Nem látsz a szemedtől?

Megalázott, Yugyeomot pedig nagyon is szórakoztatta az esemény.

Feltápászkodtam a koszos, takarítószert évek óta nem látott padlóról, leporoltam magam, megigazítottam a táskám, majd szó nélkül ballagtam tovább a terem végébe.

A szünet további része eltelt azzal, hogy ki hogyan látta az arcom, és azzal, ahogy megpróbálták utánozni azt. Minden bántó szó és sérelem ellenére mégis az fájt a legjobban, hogy az osztály legfiatalabb tagja kinevetett.

Hosszú, óráknak tűnő percek után végre megszólalt az éltető csengő, majd a tanár érkezése után ismét belemerülhettem a saját magam által felállított, biztonságos világomba, ahol nem bánthatott senki.

Menekülés a hétköznapokból. Szürke.

Csak rajzoltam, és rajzoltam, szemeimbe könnyek gyűltek, de nem hagytam őket kipottyanni. Nem adhattam meg ezt az örömöt azoknak a seggfejeknek.

Lázadás az érzelmeim ellen. Lila.

A tanár közben a fotoszintézisről beszélt, szavai megihlettek.

Természet. Zöld, később barna.

Így alakult a sok apró vonás egyetlen egésszé.

“Bhuwakul”

A nevemet hallottam. Felpillantottam, majd képzelőerőm középpontjával, Kim Yugyeommal találtam szembe magam, aki 3 padsorral előrébbről imitálta a szünetben produkált mimikám.

Nem szóltam semmit, csak visszavezettem tekintetem a lapra.

Kigördült egy könnycsepp.

Gyorsan letöröltem.

Elvesztem. Fekete.

Éppen az óra befejezte előtt pár perccel hagytam abba a munkát, és görnyedtem az immár kész művem fölé.

Hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam meg a lapot, majd pár sort firkantottam a hátuljára.

“Tudd, hogy két évig árgus szemekkel vizslattam minden egyes lépésed, ittam minden szavad, és minden gondolatom körülötted forgott. Ahogy megismertelek azonban, annál biztosabb voltam benne, hogy nem az vagy akinek én látlak, akinek látni akarlak..Most, a negyvenkettedik rólad készült rajzom fölé görnyedek, és azon gondolkozom, hogy ezt a szekrényedbe dobjam, vagy a seggem töröljem ki vele. 
A választásom te is tudod.
-Bhuwakul.”

Aznap megtörten mentem haza az iskolából, fülemben dübörgött a depresszív rockzene. Halkan lépdeltem, nehogy megsértsem létezésemmel a külvilág rendjét.

Megálltam a házunk előtt, kiszedtem füleimből az apró fülhallgatókat, majd a halkan nyikorduló ajtó kilincséért nyúltam.

Észre sem vettem, hogy útközben eleredtek a könnyeim.

Édesanyám a konyhában várt rám, majd aggódva kérdezett rá rosszkedvem okozójára, mire nem feleltem. Egyetlen mondat csúszott csak ki a számon végül:

- Anya, szeretnék iskolát váltani.