Elnyúlok az ágyon, jobbom a fejem alatt, egyik lábam a másikon. Nem tudom nyitva tartani a szemeim, ugyanis minden egyes foton, amit az agyam feldolgozni kényszerül, kínokat jelent.

Rajzolni akarok, de nem tudok. Csukott szemmel nem megy. Nem vagyok béna, de sosem leszek Picasso, szóval erről most le kell mondanom.

Aztán írni támad kedvem. A telefonomon vagy a gépemen, de a gondolatra is erős fájdalom nyilal a fejembe a homlokom két oldalán, majd a két pont között mindenhol.

Egyszerre.

Borzasztóan szenvedek.

Immáron negyedik napja tart. Lassan teljesen megőrülök tőle.

Szeretném, ha itt lenne; ha enyhítene nekem ezen.

Mindennél jobban vágyom most arra, hogy Jeongin túrjon a tincseim közé; hogy egyfajta gyógypuszit leheljen a homlokomra. Olyat, amitől pikk-pakk rendbe jövök.

De nincs itt, nem érint, talán éppen rám sem gondol.

Nem engednék a közelembe.

Félnek, hogy elkapná tőlem azt a liberalista úri huncutságot, amit mások csak biszexualitásnak hívnak.

Az meg ugye fertőző.

Elvileg cseppfertőzéssel terjed.

Talán meg kellene csókolnom, hogy biztosan elkapja.

Folynak a könnyeim; nem kellene így lennie. Utálom magam, utálom az életem. Borzasztóan hasogat a fejem. A gondolataim képtelenek megmaradni egyhelyben.

Rázkódni kezdenek a vállaim, nehézzé válnak a levegővételeim. El akarok süllyedni; valaki elkaparhatna valahol, ahol nem találnak meg.

A halál után talán a fejem sem fájna.

Az oldalamról a hátamra fordulok, a halántékomon pedig léket üt valami. Bárcsak tompulna általa az érzés, de a fejem sem lesz jobb, a szívem pedig csak egyre lejjebb húzza a mellkasom.

Migrén. Újra és újra.

Meg újra.

Aztán megint.

Enyhül, majd visszatér.

Dörömböl a koponyámban; túlkiabálja a depresszív gondolataimat is.

Elnyomva erősíti őket.

Még a migrénem is paradoxon.

Pittyen a telefonom. Rá sem tudok nézni.

Rettegek, hogy milyen üzenet vár majd rajta.

Talán csak Chris ír.

Talán Minho.

Talán Jeongin.

Az utóbbi személy gondolata pedig egyszerre villanyoz fel, és kezdi kalapáccsal verni a füleim mögötti részt, a szemöldökeim, az arcom.

Mi van, ha csak a napját írja le? Akkor minden rendben. Nem történik semmi különleges. Minden marad a konzervatív “mizusemmiveledvelemsemsok”-nál. Talán utána beszélgetünk is. Felhív, vagy majd én őt.

Aztán nevetünk. Én miatta viselem majd el a koponyámat szorító, sosem múló érzést, ő pedig miattam felejti el egy kicsit, milyen elbaszott is minden körülöttünk.

Aztán jön a gondolat, hogy mi van, ha nem csak ennyit akar?

Mi van, ha elege van? Ha úgy dönt, nem bírja tovább?

Ha úgy látja, nincs értelme engem szeretni?

Mert egyszer eljut erre a pontra.

Egyszer majd feladja ezt az egészet.

Egyszer majd itthagy.

Így lesz, nem?

Egyre jobban folynak a könnyeim. Be kell csuknom az ajtóm, mert nem bukhatok le a szüleim előtt.

Én az a fiú vagyok, aki sosem sír; aki folyton rideg; akivel nem kezd senki.

A fiú, akiről senki nem tud semmit.

A fiú, aki sosem zokogna az ágyán.

A fiú, akinek sosem fáj a feje.

Akinek a világ összes súlya sem nyomja lejjebb a vállát.

Az a fiú vagyok, aki sosem voltam.

Akinek a migrénjétől támadnak ilyen gondolatai, és akinek a gondolatai táplálják a fizikai fájdalmát.

Az a fiú vagyok, aki sosem húzhatja közel magához Jeongint.

Az a fiú, aki meghalna egy csókért, de végül nélküle fog