Különös fúzió, amikor a két metró egyszerre indul el. Kicsit olyan, mintha megrekednél egyetlen pillanatban plusz és mínusz végtelen között. Nem tesz boldoggá; nem szomorít el; nem csal mosolyt az arcodra vagy könnyeket a szemedbe. Nem tesz semmit, mégis felkapod rá a fejed, mert félsz attól, hogy a tekinteted elkerüli valami; valami, ami fontos; amit észre kellene venned; ami jobbá tehetne; ami egy életre megkeseríthetne. Annyi minden múlik egyetlen szekundumon.
Kicsit felkavarja a gondolataid, meg persze a gyomrod is. Megszédülsz a látványtól.
Jól teszed.
Figyeled a többieket körülötted. Ott van Yoongi, aki nem törődik az egésszel; Hoseok, aki próbál a sínek kattogásában ritmust találni; Jimin, aki elveszik Taehyung mosolyában; Taehyung, aki Gukot nézi; Jeongguk, aki Jin egyik viccén nevet; Jin, akinek az ajkai most is felfele görbülnek, miközben le sem veszi a tekintetét a szerelvényekről. Valami fura poént mondott. Nem figyeltél rá.
Végtére is, te sem érdekled őket. Egyikük sem figyel rád. Soha nem is tették.
Nem szeretnek.
Te is utálod magadat.
Elrobognak a föld alá száműzött vonatkocsik, nem hagyva maguk mögött semmi mást, csak port és üres sínpárokat. A gondolataidat viszont most is lekötik a számok, amik a metrók oldalain voltak. Vannak most is. Sorozatszámok; nevek.
Nevek, csak nem betűkkel. Elvégre mindegy, hogy 2904 vagy Kim Namjoon, sőt, az ő azonosítója lehet, hogy egyedibb.
Belőle csak egy van.
A karakterek végesen kombinálhatók, a számok viszont nem. Ha elértél a végére, csak odaírsz még egy nullát, mint valami modernkori lázadó, aki épp most alkotta meg a vatikáni vandalizmus fogalmát. Nyelveden a pápa nevével, és a fiatalkorának csúf gondolatával.
Szeretnéd hinni, hogy az emberek különlegesek, de valójában csak két lábon járó adathalmazok; valaki érdekesebb, valaki kevésbé az, de ugyanazon szempontok alapján mindegyikük kifejezhető ugyanazon spektrumon.
Miért?
Mert a nárcizmuson túl nem jutott nekik semmi. Csupa gőg meg ego.
Hősöket alkotnak; akár három szónyi szókinccsel megáldott fákra is képesek rábízni az univerzum sorsát.
Hát nem ostobák?
Te is az vagy.
Jin mutatja, hogy menj utána.
Ő az egyetlen, aki törődik veled, ugye? Ő is csak ritkán, amikor nincs jobb dolga.
Bármi jobb dolog, mint te vagy.
Te, Kim Namjoon, aki három adat alapján meghatározható vagy.
Valami furcsa dolog csillog a szemében.
Érkezik egy szerelvény.
Ezúttal egyedül.
Vége a fúziónak.
Ez már nem is olyan különleges. A két végtelen között rekedt pillanat elmúlt.
Ideje követni az idősebbet.
- Minden rendben? - kérdezi.
- Mondd, hogy igen - felelem neked.
- Igen - feleled neki. - Csak a gondolataim...
Aztán abbahagyod. Nem mondasz többet. Tudod jól, hogy plusz egy adat nem tenne különlegessé.
Tudod jól, hogy sosem tesz majd azzá.
Mert ennyi vagy te. Egy semmi, egy hanggal a fejedben.