Különös fúzió, amikor a két metró egyszerre indul el. Kicsit olyan, mintha megrekednél egyetlen pillanatban plusz és mínusz végtelen között. Nem tesz boldoggá; nem szomorít el; nem csal mosolyt az arcodra vagy könnyeket a szemedbe. Nem tesz semmit, mégis felkapod rá a fejed, mert félsz attól, hogy a tekinteted elkerüli valami; valami, ami fontos; amit észre kellene venned; ami jobbá tehetne; ami egy életre megkeseríthetne. Annyi minden múlik egyetlen szekundumon.

Kicsit felkavarja a gondolataid, meg persze a gyomrod is. Megszédülsz a látványtól.

Jól teszed.

Figyeled a többieket körülötted. Ott van Yoongi, aki nem törődik az egésszel; Hoseok, aki próbál a sínek kattogásában ritmust találni; Jimin, aki elveszik Taehyung mosolyában; Taehyung, aki Gukot nézi; Jeongguk, aki Jin egyik viccén nevet; Jin, akinek az ajkai most is felfele görbülnek, miközben le sem veszi a tekintetét a szerelvényekről. Valami fura poént mondott. Nem figyeltél rá.

Végtére is, te sem érdekled őket. Egyikük sem figyel rád. Soha nem is tették.

Nem szeretnek.

Te is utálod magadat.

Elrobognak a föld alá száműzött vonatkocsik, nem hagyva maguk mögött semmi mást, csak port és üres sínpárokat. A gondolataidat viszont most is lekötik a számok, amik a metrók oldalain voltak. Vannak most is. Sorozatszámok; nevek.

Nevek, csak nem betűkkel. Elvégre mindegy, hogy 2904 vagy Kim Namjoon, sőt, az ő azonosítója lehet, hogy egyedibb.

Belőle csak egy van.

A karakterek végesen kombinálhatók, a számok viszont nem. Ha elértél a végére, csak odaírsz még egy nullát, mint valami modernkori lázadó, aki épp most alkotta meg a vatikáni vandalizmus fogalmát. Nyelveden a pápa nevével, és a fiatalkorának csúf gondolatával.

Szeretnéd hinni, hogy az emberek különlegesek, de valójában csak két lábon járó adathalmazok; valaki érdekesebb, valaki kevésbé az, de ugyanazon szempontok alapján mindegyikük kifejezhető ugyanazon spektrumon.

Miért?

Mert a nárcizmuson túl nem jutott nekik semmi. Csupa gőg meg ego.

Hősöket alkotnak; akár három szónyi szókinccsel megáldott fákra is képesek rábízni az univerzum sorsát.

Hát nem ostobák?

Te is az vagy.

Jin mutatja, hogy menj utána.

Ő az egyetlen, aki törődik veled, ugye? Ő is csak ritkán, amikor nincs jobb dolga.

Bármi jobb dolog, mint te vagy.

Te, Kim Namjoon, aki három adat alapján meghatározható vagy.

Valami furcsa dolog csillog a szemében.

Érkezik egy szerelvény.

Ezúttal egyedül.

Vége a fúziónak.

Ez már nem is olyan különleges. A két végtelen között rekedt pillanat elmúlt.

Ideje követni az idősebbet.

- Minden rendben? - kérdezi.

- Mondd, hogy igen - felelem neked.

- Igen - feleled neki. - Csak a gondolataim...

Aztán abbahagyod. Nem mondasz többet. Tudod jól, hogy plusz egy adat nem tenne különlegessé.

Tudod jól, hogy sosem tesz majd azzá.

Mert ennyi vagy te. Egy semmi, egy hanggal a fejedben.