A kékkel írt részek Billie Eilish Lovely című dalából lettek kiemelve. Mielőtt elolvasod magát a ficit, ajánlott meglesni a beszúrt videót is, hiszen az ihlette.

Jó olvasást!

___

Azt hittem, hogy megtaláltam a kiutat. Azt hittem, hogy meg tudjuk javítani a dolgot. Azt hittem, minden máshogy lesz; hogy néhány szó majd mindent megold; hogy higgadtan túl tudjuk tenni magunkat a másik hülyeségein. Azt hittem, nem lesz gond.

Aztán nem változott semmi.

Ugyanúgy tányérok csattantak a falakon. Majdnem havonta újra kellett festeni a konyhát, csempét pedig egy idő után már nem is mertünk lerakni. Tudtuk, hogy drága mulatság lenne folyton kipótolni, amelyik eltörik. Márpedig mindig eltört.

Nem megoldást kerestünk, hanem csak kifogásokat - ebben igazán jók voltunk.

Én is eltörtem, de engem nem lehetett kipótolni, ahogy egy újrafestés sem segített. Minden sebnek nyoma maradt; a lelkieknek és a fizikaiaknak egyaránt, merthogy jócskán kijutott mindkettőből.

Neked is.

Megpróbáltalak elküldeni, de azt mondtad, hogy amíg itt vagyok, addig nem hagysz már el.

Nekem is maradnom kellett.

Nem mintha lett volna esélyem lelépni. Nekem már nem volt semmi másom, csak te. Mindent veszni hagytam, mert melletted jónak érezhettem magam.

Jónak, mert te végre szörnyűbb voltál nálam is.

Ha te voltál a fekete, akkor én végre lehettem a fehér, nem csak valami piszkosszürke rongy, ami véletlenül került a mosnivalóba. 

Reméltem, hogy egyszer kijutok innen. Minden elalvás előtt a sosem megkísérelt szökésemet terveztem, amikor a karjaid a derekamra fontad; amikor mellkasod a hátamnak simult; amikor az arcod karcolta a nyakszirtem.

Amikor éjjelente úgy érintettél, mint soha senki más.

Nem tudtam, mit tehetnék; hogy hagyhatnálak el; hogy tehetném meg veled; hogy tehetném meg magammal. Zavaros volt az egész, nem tudtam melletted tisztán gondolkodni.

Nélküled pedig még annyira sem.

Önző voltam, de mentségemre szóljon, hogy nem csak magammal törődtem!

Folyamatosan ott voltál te is. Ott lebegtél a szemeim előtt; láttam a sötét tekinteted, amiben felváltva csillogott a harag és a vágy; láttam mindent. Ott volt a múltunk, benne fuldoklott a jelenünk, a jövőnk pedig szinte sikoltott, ahogy egyre csak halványult, de ott volt az is. Ott voltál te, ott voltam én; ott voltunk mi. "Mi", akik sosem leszünk már, és akik nem is voltunk soha.

A "mi", amit lányregények borítóiról loptunk el, hogy aztán saját másainkra alakíthassuk őket; hogy lopott anyagból építsünk látszat-alapokra várat.

Szükségem volt egy helyre, ahol meghúzhattam magam, de egy sem volt a közelben. Ha lett volna sem tudtam volna odamenni. Összkomfortos lelki nyomor volt a mienk. Utáltuk minden pillanatát, de annyira hozzászoktunk már, hogy másmilyen életet el sem tudtunk képzelni.

Te is utáltál már engem.

Én is utáltalak téged.

Azok voltak a legszebb percek, amikor ezt a gettósított lelkiállapotot a másik nélkül élvezhettük; amikor idealizálhattuk azokat a momentumokat, amik sosem voltak éppen szépek.

Amikor gyönyörűnek hatott egy felhasadt felsőajak; amikor nem tűnt agresszívnak az a seb, amit egy összetört tányérdarab ejtett a kezeden; amikor az oldalamon lévő fekete folt nem tűnt többé fájdalmasnak, csupán a szerelmünk egy darabkájának.

Ugyanolyannak tetszett, mint amilyen a kékes volt, amit ajkaiddal hagytál a kulcscsontom alatt.

Azért ott, mert ott nem látszott.

Igen, erre mindig figyeltél. Még a gyönyörű fájdalmaimat sem hagytad, hogy mások észrevehessék.

Pedig egy időben néhánnyal még dicsekedtem is volna.

Hát nem szeretni való az egyedüllét? 

A szívem üvegből készült, darabjaira hullt már régen, de valahogy sosem érdekelt, megszoktam, hogy egyben már működésképtelen. Azt hittem, hogy a fejemet kőből rakták össze, de ebben is tévedtem.

Ha abból lett volna, akkor nem hagyta volna, hogy néhány szilánk döntsön helyette.

De hagyta.

Most pedig itt vagyunk.

Figyelem, ahogy darabokra tépsz; bőrre és csontokra.

Sosem jutok már ki.

A részemmé váltál.

Te tőlem vagy szeretni való.

Én pedig tőled.

Nincs számunkra semmi más, csak a másik, meg néhány lyuk a falon, pár törött tányér, két rozzant szív, meg a pokollá változott összkomfortos mennyországunk, amit jobb napjainkon hálónak becézünk.

A padló a szokásosan reccsen, az ajtó pedig ezredszerre is ugyanúgy nyikordul, ahogy belépsz rajta.

Szia. Üdv itthon!