Ha a falak beszélni tudnának, akkor elmesélhetnének rengeteg dolgot, amikről még említés szintjén sem hallottál soha, ők ugyanis mindig ott voltak; a legboldogabb és a legszomorúbb pillanatokban is. Átélték a gyászom és a virágzásom is. Ők azok, amik tényleg ismerik a cenzúrázatlan mindenem.

Mindent, ami egykor voltam; aki sosem leszek már.

Látták, amint test súrlódik testnek; hallották a legérzékibb sóhajokat; érezték a vér szagát, amikor valamelyikünknek kicsit mélyebbre szaladtak a körmei a másik bőrében. Szemtanúi voltak, miként nyílik lilás virág a másik ajkai nyomán a bőrünkön. Elmesélnék neked, hogy közelebb kerülhess ahhoz, ki is voltam valójában.

Mert a lényem nem merül ki annyiban, mint sejted. Voltam szerető, plátói szerelem, megtört lélek, könnycsepp és szálka is mások szemében. Nem csak kilencven százalék víz meg szén.

Nem csak hús és vér.

Nem csak néhány gondolat kigondolója.

Nem csak egy szív, ami lassan kifogyott az érzésekből; ami fokozatosan tört darabokra.

Ha képesek lennének rá, talán suttognának is, mert vannak dolgok, amikhez illemből lejjebb kell engedni a hangerőt. Elmondanák, hogy milyen voltam, amikor kétrét görnyedtem a fájdalomról. Fizikaitól és lelkitől egyaránt. Elmesélnék, milyen volt, amikor a könnyeimtől teljesen elázott a párnám; milyen voltam, amikor darabjaimra hulltam, majd szilánkokként hevertem a padlón.

Jaehyun, annyi mindent mondhatnának neked.

Aztán énekelnének. A kedvenc dalaimat harsognák, hogy tudd, mikre táncoltam körbe a szobám takarítás közben, vagy amikor teljesen magamra maradtam a lakásban. Elmondanák, hol találod a kedvenc fejhallgatóm, meg azt is, merre hever a kedvenc hangfalam. Megmutatnák a kedvenc lemezem. Megkérnének, hogy tedd be a lejátszóba, hogy együtt hallgathassátok meg.

Elmondanák, melyik volt a kedvenc könyvem; melyiken sírtam, melyiken nevettem, és melyiken csináltam a kettőt egyszerre. Teli torokból harsognák Orwell nevét, kétségbeesetten sikítanák Csehovét, és szinte dalolnák Oscar Wilde-ét.

Aztán nevetnének. Vidáman, jóízűen, mintha minden rendben lenne. Eszükbe jutnának a telefonos és internetes beszélgetéseink a barátaimmal. Emlékeznének, milyen pocsék vicceket suttogtam a mikrofonba hajnali kettőkor. 

Aztán elmondanák, hol találod a naplóm, az ugyanis elmesélné, amit ők sem hallottak, és amit csak sejthetnek. Összeraknál minden apró részletet, ami én valaha voltam. Megismernél.

Tudnád, miért tűntem el.

Végre megértenéd, miért léptem le; hogy miért hagytalak magadra.

Tudnád, miért akartam, hogy egy életre megutálj.

Sajnálom, hogy ez nem sikerült.

Elmesélnék, hogy mindennél jobban szerettelek; hogy te voltál az egyetlen, aki még zokogás közben is mosolyt csaltál az arcomra.

Jaehyun, te voltál az egyetlen, aki mindennap megmentett, amíg hagytam.

Az egyetlen, akire hallgattam.

Elmondanák, mert ők is tudják, hogy így van. Tudatnák, hogy nem azért mentem, mert menni akartam. Elmagyaráznák, milyen volt, amikor rám törték az ajtót. Milyen volt, amikor a fájdalomtól remegett a testem; amikor csak halálhörgés hagyta el a torkom.

Megmutatnák, hol szakadtak ki a zsanérok.

Motyognának. Nagyon halkak lennének. Nem mernék megformázni azokat a hangokat, azokat a szavakat, amiket kellene, mert tudnák, mennyire fájtak nekem, és félnének, hogy téged is bántanának velük.

Annyi minden lehetnék, ami már sosem leszek számodra, ha a falak mesélhetnének, te pedig tényleg megismernél. Lenne rá lehetőséged.

De a falak némák, így pedig én sem vagyok más, mint egy strigula a listán.

Csak egy újabb sírkő a temetőben.

Csak egy újabb halott a múltadban.