Behajtod a sarkait, formázod, vágsz belőle, ragasztod, mindent megteszel, hogy jó legyen. Még be is fested. Dolgozol vele, aprólékosan kidolgozod, elkészíted, örülsz neki. Mosolyogsz, kirakod a polcra, lefotózod, feltöltöd a netre. Tetszik nekik.
Vajon neki is fog?
Vigyáz majd rá?
Szeretni fogja?
Annyira, mint te?
Átjön, megcsókol, a hajába túrsz, a derekára fogsz. Nevet, mosolyogsz, egymásra néztek. Oldalra pillant, a polcot látja, rajta a kincseddel. Tetszik neki, meg akarja érinteni. Téged is meg akar. Meg is teszi. Az ujjai között forgatja, meg téged is. Inkább csak téged.
Az ágyra dönt, kigombolja az inged, meg a sajátját is. A földre dobja, meg az ingeket is. Kutat a fiókban, megtalálja, tasak szakad. Sóhajt, ölel, tép, karmol, összegyűri a lepedőt.
Szerelmes.
Te is az vagy.
Minden csodaszép.
Ajtó csapódik, sír, sírsz, könyörögsz, kiönti a vizet. Nedves az arcod, a pólód, az ágyneműd. A pohár üres.
Sikít, kiabál, csapkod, üvölt, arcodon tenyér csattan.
Sikítasz, kiabálsz, csapkodsz, letörlöd a könnyeid.
Szerelmes vagy.
Békülsz, hanyatt döntöd az ágyon, úgy teszel, mintha ez mindent megoldana. Hagyod, hogy elhatalmasodjon rajtad.
A papírszíved
Veszekszik, vádol, hazudik, magadra veszed, nem mondasz ellent.
Miért nem?
Magyaráz, mutatóujját rád szegezi, a mellkasodra bök, szid, elmond mindennek.
Poharat veszel elő, megtöltöd.
Ez nem víz.
Nagyokat kortyolsz. Újratöltöd, majd ismét kiüríted.
Kár a pohárért. Elég lett volna az üveg is.
A világ szétesik, apró darabjaiban táncol előtted. Hiába szebb, nem fáj kevésbé, csupán tompábban nyom, messzebbről, de ott van, és nem kenyere a kegyelem.
Forog a gyomrod, nem emlékszel, hánysz, valakinek a cipőjére.
Nem az övére.
Elesel, felsérted a tenyered, a térded. Fekszel a földön, fel tudnál kelni, de nem akarsz. Jobb odalent. Legalább azonos szinten vagy az érzéseiddel.
A papírszíved, amit olyan gondosan hajtogattál, most olcsó bortól és rossz minőségű vodkától bűzlik. Párszor rá is estél, le is verted, mégis, még kitart.
Fekszel az ágyon, nincs melletted, rajtad, alattad. Eltűnt.
Szerelmes vagy.
Ő már nem.
Kitárod az ablakot, üvöltesz, bele az éjszakába, elmondod, mennyire fáj; mennyire utálsz élni; mennyire gyűlölsz érezni.
Elfeleded, amit a polcra raktál. El is akarod, nem akarod, hogy emóciók fessék feketére a lelked is.
Azt még nem hajtogattad meg, nincs hozzá "hogyan csináld" útmutató. Még senki nem ábrázolta. Talán neked kéne, de nem fogod. Nem, mert tele a fejed, a vodkával, a borral, vele, a veszekedéseitekkel, azzal, hogy kinek a cipőjére hánytál legutóbb. Eszedbe jut, amikor könnytengerben fuldokolva hevertél a padlón. Amíg nem kérdeztek rá, fel sem tűnt, hogy sírtál.
Utálod, leveszed a polcról, felgyújtod, a vécébe hajítod, lehúzod, nem megy le. Újra és újra megpróbálod, míg végül egy örvény közepén elnyeri a porcelán.
Nincs többé papírszíved.
Pohár, vodka, jég. Már nem felejteni kell.
Csak azért iszol, mert olyankor van benned valami.
Mostanában már a fájdalom is csak hálni jár beléd.
Hiányzik, hogy egyszerre annyi dolgot érezhess.
Hiányzik a papírszíved, ami hiába volt gyenge anyagból, végül, még pusztulása után is erősebbnek bizonyult nálad. Kibírt mindent, amibe te lassan rokkantál bele.
Megjelenik, csenget, ajtót nyitsz, rád emeli tekintetét. Bocsánatot kér. Sír.
Keserűen mosolyogsz, becsukod az ajtót, hagyod menni.
Az asztalhoz ülsz, ragasztót és papírt veszel a kezedbe, de akárhogy próbálod, nem megy.
Nem tudod ismét megalkotni azt, amit egyszer már veszni hagytál.
Ismét a pohárért nyúlsz.
