A hatalmas folyosókon egyetlen diák sem lézengett. Kihalt volt minden, sehol egy nesz, egy lélegzet, semmi. Gyéren világított a hold, de más fényforrás nem volt. Egy átlagos diák biztosan megrettent volna az éjszakától, ami lassan kúszott be a szögletes falak közé, de Yoongi más volt. Neki célja volt itt. Őt úgy hívták. Muszáj volt jönnie.

Nem volt nehéz bejutnia, hisz tudta, hogy az egyik emeleti ablakot minden éjjelre nyitvahagyják, ráadásul amellett húzódott a tűzlétra. Pofon egyszerű volt, szinte már nevetségesen.

Szüntelenül csak a telefonján pihenő sms-re tudott gondolni, illetve arra, aki küldte.

A fiatalabb egész nap kerülte. Hozzá sem szólt, sőt, még a közös óráikon is inkább ült a haverjaival, mint vele.

“ Édes, szükségem van rád. Legyél este 11-kor a tornateremnél! “

Így szólt az üzenet, Yoongi pedig komolyan megfontolta, hogy el sem megy, hisz minek siessen olyasvalakinek a segítségére, aki még a születésnapját is elfelejtette. A fiú utálta a nyálas dolgokat, eseményeket, de ehhez az egyhez ragaszkodott.

Mégis ott volt, úton a tornaterem felé, hogy ismét megbocsájtson. Nem érdekelte már az, ami a nap folyamán - nem - történt. Nem foglalkozott vele, csak magához akarta ölelni a magas fiút, hogy aztán együtt menjenek haza, miután megoldották azt, ami miatt a fiatalabb odahívta.

Lassan kezdett görcsbeállni a gyomra, ahogy sorra vette a lehetőségeket, amiben a segítsége kellhetett, és ami miatt nem találkozhattak az utcán vagy valahol máshol. Rettegett, hogy szerelme valami hülyeséget csinált; hogy elveszíti.

Lassan lépdelt a kék neonfényben úszó folyosón, egyre közelebb érve a céljához. Végül megtorpant egy hatalmas, fekete, kétszárnyú ajtó előtt, ahol kissé görcsbe rándult a gyomra. Be kellett hunynia a szemét és mély levegőt vennie, hogy legyen bárorsága lenyomni a kilincset.

Ahogy belépett rögtön tapasztalta, hogy a helyiségben nincs rajta és a sötétségen semmi. Lassan gyűltek a könnyei, mert úgy érezte, hogy megint cserben hagyták. Legördült az első csepp, térdei már épp kezdték volna feladni a szolgálatot, de hirtelen kigyúltak a plafonra erősített reflektorok, hogy megvilágítsanak egy, a földön heverő dobozkát. Yoongi nem tudta mire vélni, ezért közelebb lépett hozzá, majd felemelve az apró tárgyat kezdte kutatni, hogy hol nyílik, hisz biztos volt abban, hogy van benne valami.

Letörölte sírásának apró maradványait, majd - miután megfejtette a doboz titkát - kezébe vette az apró papírt, amit rejtett.

“Azt hitted, hogy elfelejtettem, igaz?” - olvasta fel, majd hangosan felnevetett. Ekkor halk zene szólalt meg, ami fokozatosan lett egyre hangosabb. Imádta ezt a dalt.

Hirtelen neonfények gyúltak, középen pedig az egyik kosárlabda palánk felett egy kifeszített lepedőn pihent a felirat, hogy “Boldog szülinapot az Egyetlenemnek!”.
Yoongi arcát ismét könnyek szántották végig, majd ugyanúgy hullottak alá, mint korábban, de ezek másról meséltek. Ezekben keserűség helyett boldogság úszkált.

- Na, hogy tetszik? - csendült a már jólismert hang.
- Csodálatos - válaszolt Yoongi.
- Szeretlek. - Lépett közelebb a fiatalabb, majd egy apró, világos ékszertartót nyomott az idősebb kezébe.
- Én is téged, Namjoon - mondta, majd nyakába karolva húzta magához a nála majdnem tíz centivel magasabb fiút, akinek a kezéből kiesett az ajándék, amikor Yoongi élénk kék tincsei közé túrt.