Azt mondják, ha álmodban meghalsz, akkor a valóságban sem kelsz fel többet.

 ____________

Ölébe hajtottam a fejem, majd halántékomra vezettem bal kezét, és kérleltem, hogy simogassa. Úgy könnyebben elalszom.

Kint már ciripeltek a tücskök, és a szellő is lágyan mozgatta a lombokban megbújó leveleket.

Nagyon rég volt, hogy utoljára igazán jól tudtam aludni. Állandóan rémálmok gyötörtek, és ezek a lidércek minden éjjel hű társamnak szegődtek, noha sosem hívtam őket.

Éreztem, ahogy ujjbegyeivel simogatta a bőröm. Szemhéjaimat egyre csak húzta lefele a ránehezedő álomvilág súlya.

Az utolsó dolog, amit elalvás előtt láttam, az Chanyeol mosolya volt.

Kicsit higgadtabb szívvel hunytam végül le szemeim, majd minden próbálkozásom ellenére kezdetét vette egy újabb pokoli játszma.

Egy folyosón álltam, ami olyan hosszú volt, hogy a vége beleveszett a sötétségbe. Két oldalt végestelen végig ajtók sorakoztak, fölöttük táblák, mint a "kardiológia", "reumatológia" vagy épp a "sebészet".
A plafonról lelógva, gyatra fénnyel világított pár neonlámpa.

Minden éjjel ezen a helyen küzdök félelmeimmel, amik eddig kivétel nélkül mindig erősebbnek bizonyultak nálam.

Mély levegő, és lenyomtam találomra egy kilincset. Szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, de tudtam, hogy sosem szabadulok, ha nem teszem meg amit kell.

A zár kattant, az ajtó nyikordult, majd szélesen kitárult.

Egy nyúlánk alak magasodott a helyiség közepén, vöröslő szemei engem fürkésztek, ajkai széles mosolyra húzódtak, így látni engedték a hegyes, cápáéhoz hasonló fogakat.

A fejemben megszólalt egy mély, rekedt hang ami gúnyos volt és barátságtalan. Múlt éjjel is hallottam, nem hiányzott.

"Hát ismét találkozunk. Remélem tudod, hogy már hiányoltalak Park Jimin, épp ahogy a colos barátodat is."

Arcáról levakarhatatlan volt a mosoly. Az idegeim pattanásig feszültek. Utáltam, hogy megint nyeregben érezte magát, és fájt a tudat, hogy megint szerelmem képével akart kínozni. Azt akarta, hogy fájjon, és mindig el is érte amit akart.

Hangja ismét felcsendült, de ezúttal sokkal kedélyesebbnek hatott.

"Kezdődjön a játék, és ne feledd: én neked szurkolok!"

Mélyet sóhajtottam. Utáltam ezt a játéknak csúfolt kegyetlen valamit, de az zavart a leginkább, hogy az elmúlt hónapok együtt töltött éjszakáit mindig vesztesként zártam.

Az alak köddé vált előttem, így hagyva magamra az orvosi szobában. Hát elkezdődött.

Utoljára még odapillantottam ahol az alak állt, majd sarkon fordultam, feltéptem az ajtót és rohanni kezdtem. Tudtam, hogy csak akkor szűnnek meg ezek a rémálmok, ha megmentek valakit.

Csak futottam egyenesen, de a folyosónak sosem lett vége. Iparkodva szedtem a lábaim, de a fáradtság nem lett úrrá rajtam. Megtorpantam az egyik ajtó előtt. Rossz érzés fogott el: kezeim remegtek, a hátamon futkosott a hideg, szemeim könnyek áztatták, lábaim pedig gyökeret vertek a gyér fényben fürdő almazöld padlóba.

Ez volt az az ajtó. Semmi nem utat rá, egyszerűen csak éreztem. Nagyot nyeltem. Megijesztett a tudat, hogy a farostlemez túlsó oldalán ott lesz Ő, hogy a torkához lesz ismét szorítva a kés, hogy vére megint kibuggyan majd. Féltem, hogy újra látnom kell Chanyeolt meghalni.

Végül erőt vettem magamon, kezem a kilincsre helyeztem, majd némi nyomást gyakoroltam a jeges felületre, mire az ajtó kitárult.

Ott volt Ő, mögötte pedig a magas alak tornyosult. Chan arca eltorzult a fájdalomtól ahogy a kés fokozatosan mélyedt a torkán feszülő, vékony, puha bőrbe. Vére már kiserkent.

Legnagyobb meglepetésemre azonban hirtelen megállt, a penge nem hasított mélyebbre, annak ellenére sem, hogy a seb messze nem volt még halálos.

Lelkemre kezdett leszállni valamiféle nyugalom. Talán ez alkalommal bele tudok szólni a történésekbe.

Hirtelen éles kacaj zendült a könnyáztatta, fagyott csendben.

Nem értettem.

Az alak vörös szemei megvillantak, majd lassan oldalra sandított velük. Követtem tekintetét, de ahogy megláttam nevetésének tárgyát ereimben megfagyott a vér, szívem pedig darabokra hullott.

Taehyung - a legjobb barátom - térdelt a sötétben úszó, hideg padlón. Felette egy hosszú pengével megáldott, finom markolatú kard lógott a levegőben, sőt, szinte lebegett.

"Válassz, hogy kit tartasz életben; a legjobb barátod, aki évek óta szerelmes beléd, mégis kitart melletted, annak ellenére is, hogy te alig pár hónap után egy szinte teljesen ismeretlen karjaiba omlottál, vagy a szerelmed, aki minden éjjel fürkészi az arcod, várva, hogy mikor riadsz fel egy újabb szörnyű álomból, és aki minden rossz pillanatodban kitart melletted."

Kegyetlen volt a kérdés. Hogy is választhattam volna? TaeTae-t három éves korom óta ismertem, minden csíntalanságot együtt csináltunk, együtt sírtunk, együtt nevettünk, és ha kellett akkor egymást vigasztaltuk. Chanyeol viszont.. ő teljesen más volt. Egyetlen mosolya beragyogta a napom. Ölelésébe vont minden áldott éjszaka, és letörölte a könnyeim, ha felriadtam. Szerettem őt, jobban, mint saját magam.

Mindazonáltal viszont vigasztalt a tudat, miszerint ez nem a valóság volt, hanem csak egy álom. Bármit vagy bárkit választhattam, a valóságban senki nem sérült meg, legalábbis akartam ezt hinni.

Mégis nagyon hamar kételyeim támadtak, ahogy a teret ismét az a bizonyos rekedt hang töltötte be.

"Azon morfondírozol, hogy kit ments meg? Vagy talán azon, hogy úgy is mindegy? De mi van akkor, ha ez nem csak egy álom? Ha könnyezel, akkor nedves az arcod, szád sarkához érve pedig érzed a nedvességben úszó sós ízt. Ha bántod magad, akkor vérzel. Ez nem egy sima álom Jimin, és ezt te id tudod. Ha most bántok valakit, akkor attól búcsúzz el az éberek világában is."

Igaza volt.

Gyomrom összerándult, térdeim megrogytak, majd összeestem. Nem voltam kész meghozni egy ilyen döntést. Nem akartam választani, nem akartam, hogy bárkinek is baja essen. Zokogtam.

Végül hatalmas ötletem támadt. A lehető legklisésebb, mégis az tűnt a legjobbnak.

"Ölj meg engem, őket pedig hagyd békén. Tudom, hogy engem akarsz, hisz ha nem így lenne, akkor már rég békén hagytál volna."

Döbbent csend. Hirtelen ujjak fonódtak a torkom köré, a két ismerős alak viszont eltűnt.

Tudtam mi következik, és készen álltam rá. Sosem akartam mártírhalált, de értük bármikor vérem adtam volna.

Nos az idő elérkezett.

Torkom többé nem érzett oxigént, szemeim előtt a kép homályosodni kezdett, füleimben dübörgött a vér.

Fájt, de legalább még éltem.

Hirtelen kezdett tompulni a fájdalom. Valószínűleg agyamat is elérte az oxigénhiány.

Tekintetem már nem csak elmosódott, hanem sötétült is.

Hirtelen hangos reccsenéssel törte el a nyakam.

És utána?

Csend és sötétség.

Semmi más.