YIXING

Tudom, hogy ez az egész már nagyon nincs jól. Jongin is egyre nehezebben viseli, nekem pedig fáj látni, ahogy íriszeiben tömény halálvággyal pillant minden alkalommal saját sziluettjéte, amikor elhalad a nappaliban terpeszkedő tükör előtt. Utál élni, ez már biztos, hisz a mindennapok nem tartogatnak neki mást, csak rettegést és kínokat. Én vagyok az egyetlen, aki ezen valamelyest enyhíteni tud, de az a helyzet, hogy kezdem érezni, mennyire kicsi tényező is vagyok valójában.

Hisz mit adhatok neki én?

Szerelmet? Ugyan már.

Azzal még senki nem jutott messzire.

Biztonságérzetet? Csak szeretném, ha így lenne.

Nincs megoldás, a probléma pedig egyre csak nő; egyre csak fojtogatja, ezzel pedig engem is folyamatosan sakkban tart.

Jó lenne hirtelen két lépésből mattot adni, hogy aztán a királyát mosolyogva helyezhessen játéktéren kívülre.

Kár, hogy ehhez a játékhoz sem értek.

Amióta megtaláltam elmerülve a kádban, ráadásul ruhástól, nem merem egyedül hagyni huzamosabb időre. Ilyenkor kicsit áldom az eszem, hogy annak idején olyan munkát választottam, amit tudok itthonról is csinálni. Biztos, hogy nem tudnám magára hagyni a gondolataival, amik percről-percre egyre toxikusabban marják őt belülről, ezzel elterelve a figyelmét az apró, ám gyönyörű dolgokról.

Folyamatosan ott van előttem a kép, ahogy kimeresztett szemekkel fekszik a porcelánfalak között; nem mozdul, de nem is lélegzik. Azt hittem, hogy elveszítettem. A szívem a torkomban dobogott, a világ pedig hirtelen ment össze körülöttem. Szűkké vált a tér és az idő, nekem pedig cselekednem kellett. Nem hagyhattam meghalni. Nem szabadott hagynom egyetlen percet sem kárba veszni.

Nem fogtam fel, mit teszek, csak arra lettem figyelmes, hogy Jongin már a földön fekszik, én pedig kétségbeesetten keresem a pulzusát, amit nem találok. Nem dobogott a szíve, a vére megszűnt keringeni, én pedig úgy láttam neki az újraélesztésnek, mint ahogy a filmekben szokás, de rettegtem, hogy elrontom. Rettenetesen féltem, hisz sosem kaptam ezzel kapcsolatosan képzést, ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy a teljesen elázott ruhák nyomán rettenetesen csúszott a bőre.

Aztán egy egész sziklafal omlott le a bordáim között, amikor kiköpve egy kisebb adag vizet lélegezni kezdett. Persze hívtam mentőt, akik percek alatt kiértek, aztán megállapították, hogy nem szenvedett maradandó károsodást, és a csontjai is rendben voltak szerencsére, de azért be kellett vinni megfigyelésre, hisz lehetett volna szó akár valami rejtett belső sérülésről is.

Két éjszakát töltöttünk a kórházban, ahol összesen háromszor jelentkeztek a paralízis tünetei, mire felírtak neki egy rakat bogyót, mintha azok megoldanák a problémákat. 

Mintha azok valaha is segítettek volna bármiben is... 

Persze Jongin mindet beszedi. Mindet, még azt is, amit a doki csak kipróbálásra javasolt. Úgy van vele, hogy ha segít, jó, ha árt, akkor meg még jobb.

Ő már csak szabadulni akar. Magasról tesz mindenre, ami vele történik. Engen félt csak, hogy egyedül elveszek.

És ez egy olyan aggodalom, ami nem alaptalan. 

Emlékszem, amikor először találkoztunk. Életvidám volt, helyes és rettentően magabiztos. Ajkain széles mosoly pihent, a haja tökéletesen be volt lőve, a ruháján pedig egyetlen rendetlen cérnaszál sem kandikált ki.

A jelenlegi önmaga szöges ellentéte volt.

Véletlenül futottunk össze - szó szerint. Ő egy megbeszélésre igyekezett, én pedig egy másikról léptem ki percekkel korábban, kezemben egy kávéval.

Persze az egész kiömlött, ráadásul mind rám, ahogy a teste az enyémbek ütközött, így engesztelésképpen hívott el kávézni másnap reggelre.

Ott kezdődött minden.

Nyikordul az ajtó, ezzel véget ér a nosztalgikus gondolatmenetem, ami szívesen belefulladna most abba a vaníliás lattéba. Jongin csak a mosdóban volt, nekem mégis megkönnyebbülést nyújt, ahogy lesoványodott alakja megjelenik az ajtófélfa mellett. Legalább tudom, hogy lélegzik.

Nem mond semmit, csak elindul felém, hogy aztán az ágyon mellém ülve hajtsa a fejét a vállamra.

- Álmos vagyok - motyogja érzelemmentesen. Nincs többé elrejtve a hangszínében félelem. Lassan beletörődik, hogy ez olyan helyzet, amin nem tud változtatni. Talán még az a gondolat is megfordul benne, hogy nem érdemel többet. 

Pedig akkorát téved, hisz ő akár a világ összes csodáját is megérdemelné.

- Megpróbáljunk aludni? - ajánlom fel, nem törődve a ténnyel, hogy épp csak délután kettő múlt. 

- Nem lenne gond? - kérdi kissé szégyenlősen.

- Ugyan... bújj ide - mondom, ahogy elterülök az ágyon, majd kitárom a karjaim. Megvárom, ahogy lassan fölém mászik, majd a mellkasomra nehezedik. Hajának illata lassan kúszik az orromba, én pedig apró puszikat hintek mézbarna tincseire.

Mindennél jobban szeretem.

- Xing - kezdi, de egy pillanatra megtorpan a hangja. Mintha elbizonytalanodna abban, amit mondani készül - köszönöm, hogy nem mondtál le rólam - fejezi be végül a viaskodást önmagával 

- Sose tenném - vágom rá.

- Miért? - Hangjában tisztán csillan meg a kíváncsiság. Legszívesebben megszidnám a kérdés miatt, de nincs szívem még nekem is bántani. 

- Mert szeretlek - mondom egyszerűen. Ritkán használjuk ezt a szót, mert nem érezzük a szükségességét ahhoz, hogy tudassuk, mit érzünk a másik iránt. 

Vannak viszont alkalmak, amikor a kimondása akár hegyeket is képes átmozgatni.

Nem hangzik el több szó köztünk. Légzése egyre lassabb, pillái egyre nehezebbek. Nem mocorog, nem remeg a szemhéja.

Alszik.

Hetek óta először úgy, hogy nem fáj az álmai között barangolni.

Hetek óta először rendesen.